VARGA JÓZSEF

grafikusművész

RÓLAM ÍRTÁK

Varga József grafikáiról

Vitéz Ferenc

2015

A grafika lehet egy alkotófolyamat kezdete (az ötlet rögzítése), a művészi gondolkodás dokumentuma (a processzus bemutatása) és a világról alkotott kép látványba szűrt gondolati összegzése egyaránt. Noha a sokszorosító grafikai eljárások (pl. a rézkarc és linómetszet) alkalmazása már jóval túlmutat az első stáción, Varga József grafikai lapjai mindhárom létminőséget példázzák, nem véletlenül vallja, hogy számára minden felület egyúttal feladatot is kínál. A nyomot hagyás szándéka azonban nem öncélú, és nem is csak egyszerű dokumentációja történik itt a művészt érő élményeknek, benyomásoknak, hanem az érintetlen, fehér felületen újraalkotja a benne és körülötte lévő világot. Tehát észleli, értelmezi és megteremti saját autonóm művészi képzetét a létezőről. Ablak című linómetszete nemcsak perspektivikus játékszituációba helyezi a „kint” és a „bent” (vagy a fizikai és metafizikai, a valóság és a képzelet) mezőit, hanem a tükröződések-folytatódások, átmenetek és „határsértések” révén példázattá, egzisztenciális allegóriává teszi az ábrázolást. Tehát: az ember (a tudatalatti és az emberfeletti) szervesen létezik, fizikai valósága (s egész környezete), lelki élete és szellemi orientációi nem választhatók le egymásról, ezért Varga József is arra törekszik, hogy látható formát adjon léleknek és gondolatnak.

Már évekkel korábban – 2008-as kiállítása alkalmával – fölmerült a kérdés, hogy Varga József vajon illusztrációkat készít-e (még akkor is jogos lehet a fölvetés, ha maga illusztrációnak nevezné lapjait, illetve néhány címe – Tóték, A tékozló fiú, Addig jár a korsó – konkrétan utal a mögötte lévő irodalmi, bibliai vagy közmondásanyagra). Nos, az illusztráció valamely dolog jelentését kívánja „megvilágítani”, s az valóban lehet „szöveghű”, interpretáló” vagy éppen „asszociatív”, de mit kezdjünk a szöveghűséggel, ha zenei vagy térbeli élményt, esetleg egzisztenciális helyzetet (Ornamentika, Fonák pillanat, Kísértés, Mea culpa) elevenít meg a művész?! A magunk részéről inkább reprezentáló, rekonstruáló és rekomponáló illusztrációról beszélnénk, s Varga József grafikáit az utóbbi kategóriához sorolnánk. Igaz, hogy alapszempont számára is a láthatóvá tétel, de lapjai jóval többek puszta látványnál.

Élményalkotásról, atmoszférateremtésről van szó, sőt, az asszociatív képzettársításon alapuló újraalkotásról. Németh László kritikai ars poeticájának szellemében Varga József is valamilyen „új terv szerint” állítja új arányba „a régi világ elemeit”, ezért az alkotás elsősorban kompozíció: „a részek viszonyában az elemek közt futkosó erővonalak titokzatos rajzában fejezi ki művészi igazságát”. Legmagasabb művészi törekvése ezért: „komponálni, a szerkezet segítségével a mű anyagából egy irreverzibilis művészi eszmét lobbantani ki.” Varga József grafikái tehát kapcsolódnak ugyan az illusztrált valóságrészhez mint létrehívó alkalomhoz, a kompozíció azonban már nem az illusztrált mű valóságát, hanem a művész belső igazságait, saját világképét fejezi ki.

RÓLAM ÍRTÁK

Varga József grafikáiról

Vitéz Ferenc

2015

A grafika lehet egy alkotófolyamat kezdete (az ötlet rögzítése), a művészi gondolkodás dokumentuma (a processzus bemutatása) és a világról alkotott kép látványba szűrt gondolati összegzése egyaránt. Noha a sokszorosító grafikai eljárások (pl. a rézkarc és linómetszet) alkalmazása már jóval túlmutat az első stáción, Varga József grafikai lapjai mindhárom létminőséget példázzák, nem véletlenül vallja, hogy számára minden felület egyúttal feladatot is kínál. A nyomot hagyás szándéka azonban nem öncélú, és nem is csak egyszerű dokumentációja történik itt a művészt érő élményeknek, benyomásoknak, hanem az érintetlen, fehér felületen újraalkotja a benne és körülötte lévő világot. Tehát észleli, értelmezi és megteremti saját autonóm művészi képzetét a létezőről. Ablak című linómetszete nemcsak perspektivikus játékszituációba helyezi a „kint” és a „bent” (vagy a fizikai és metafizikai, a valóság és a képzelet) mezőit, hanem a tükröződések-folytatódások, átmenetek és „határsértések” révén példázattá, egzisztenciális allegóriává teszi az ábrázolást. Tehát: az ember (a tudatalatti és az emberfeletti) szervesen létezik, fizikai valósága (s egész környezete), lelki élete és szellemi orientációi nem választhatók le egymásról, ezért Varga József is arra törekszik, hogy látható formát adjon léleknek és gondolatnak.

Már évekkel korábban – 2008-as kiállítása alkalmával – fölmerült a kérdés, hogy Varga József vajon illusztrációkat készít-e (még akkor is jogos lehet a fölvetés, ha maga illusztrációnak nevezné lapjait, illetve néhány címe – Tóték, A tékozló fiú, Addig jár a korsó – konkrétan utal a mögötte lévő irodalmi, bibliai vagy közmondásanyagra). Nos, az illusztráció valamely dolog jelentését kívánja „megvilágítani”, s az valóban lehet „szöveghű”, interpretáló” vagy éppen „asszociatív”, de mit kezdjünk a szöveghűséggel, ha zenei vagy térbeli élményt, esetleg egzisztenciális helyzetet (Ornamentika, Fonák pillanat, Kísértés, Mea culpa) elevenít meg a művész?! A magunk részéről inkább reprezentáló, rekonstruáló és rekomponáló illusztrációról beszélnénk, s Varga József grafikáit az utóbbi kategóriához sorolnánk. Igaz, hogy alapszempont számára is a láthatóvá tétel, de lapjai jóval többek puszta látványnál.

Élményalkotásról, atmoszférateremtésről van szó, sőt, az asszociatív képzettársításon alapuló újraalkotásról. Németh László kritikai ars poeticájának szellemében Varga József is valamilyen „új terv szerint” állítja új arányba „a régi világ elemeit”, ezért az alkotás elsősorban kompozíció: „a részek viszonyában az elemek közt futkosó erővonalak titokzatos rajzában fejezi ki művészi igazságát”. Legmagasabb művészi törekvése ezért: „komponálni, a szerkezet segítségével a mű anyagából egy irreverzibilis művészi eszmét lobbantani ki.” Varga József grafikái tehát kapcsolódnak ugyan az illusztrált valóságrészhez mint létrehívó alkalomhoz, a kompozíció azonban már nem az illusztrált mű valóságát, hanem a művész belső igazságait, saját világképét fejezi ki.